 |
| Crazy in love |
Álmosan pislogok magam elé. Nyögök egyet majd lassan felülök. Itt a kórházban sosem tudom, hogy épp mikor van este vagy mikor nappal, csak az óra alapján tudom betájolni magam. Szerintem most délután lehet, mert az emberek mint a szorgos hangyák sürögnek-forognak a szobám ablaka előtt. Egy újabb unalmas napnak nézünk elébe, úgy érzem.
A percek kicsit sem akarnak haladni, mintha csak megállt volna az óra. Egy újabb perc kezdetekor mindig elszámolok hatvanig, így reménykedek ezzel legalább elfoglalom magam, de ezzel sem szórakozhatok egész nap; hamar megunom.
Egyetlen megmentőmnek az ápolónő tűnik, aki mintha ragyogást hozna be a szobába. A redőnyöket felhúzza, az őszi nap már kicsit sem olyan erős mint annak lennie kéne. Borult az ég. A nővér rutinos mozdulatokkal lépked ide-oda. Úgy tesz mintha akkora rendetlenség lenne a szobában, pedig naphosszat csak fekszem. Mamuszhoz hasonló papucsában mellém csoszog.
- Megkérhetem? - ujjbegyeit végig húzza hajammal rejtegetett nyakamon. Bőre finom puha érzést ad. Félénken felülök. Míg ő a párnám után nyúl fél szemmel figyelem őt. Kicsit megveregeti a puha szivacsokkal teli párnát majd visszarakja mögém. - Kész. - elfordul. Visszadőlök és kényelmesen elhelyezkedem. Kezeimet ölembe ejtem. Unottan bámulok lefelé, mikor a hölgy figyelemfelkeltően köhög egyet. Szemeimet rá emelem. Fáradtan mosolyog, kósza tincseit füle mögé tűri. Zavartan áll egyik lábáról a másikra. - Segíthetek még valamiben?
- Nem, köszönöm. - végig nézve a nőn, lerí róla, hogy mennyire kétségbeesett, a fejében teljes káosz uralkodik. A családjával lehet valami probléma, valószínűleg a gyermekével, már csak, ha arra gondolok, hogy milyen gyengéden és óvatosan nyúlt hozzám, hogy megmozduljak. Elég jól próbálja titkolni. Elmosolyodom. - Minden rendben? - kérdezek vissza. Arcára meglepettség ül ki. Mellkasa gyorsabban kezd lüktetni.
- Igen, persze. - megkönnyebbülten mosolyog egyet, mintha már ezzel, hogy megkérdeztem minden megoldódott volna. Megrázza a fejét, amitől az eddig bújtatott tincsei újra szabadulni vágytak. Lassan az ajtómhoz sétál. A kilincsre teszi a kezét - Tudja - vissza néz rám-, maga a kedvenc betegem. - arcára anyás mosoly kerekedik, ami engem is megmosolyogtat. A földre tekint, eddigi gyönyörű mosolya kezd lefagyni az arcáról és a teljes elkeseredettség veszi át a helyét. Elfordul majd gyorsan kimegy a szobából. Elszégyellem magam, én sem tudom miért. Ez a nő annyira megérdemelné a törődést, pont annyit kéne kapnia mint amennyit ő ad a betegeinek, talán ő az az ember aki a legjobban megérdemelné. Nem kell ehhez pszichiáternek lenni ahhoz, hogy ezt észre vegye az ember.
Magányosan nyögök fel. Fejemet neki döntöm a falnak. Egyedül újra. De szerencsémre, nem élvezhetem tovább ezt az állapotot, mert pár perccel később kopogtatnak az ajtómon. Meglepetten nézek a zaj irányába. Arcomra hatalmas mosoly kúszik fel, mikor meglátom rejtélyes alkatát ahogy bekukucskál a szobába. Gödröcskék jelennek meg az arcán mikor meglát. Óvatosan becsukja maga után az ajtót majd neki dől. Kócos haja szinte kínálkozik, hogy bele túrhassak. Ajkamba harapok.
- Szia. - nyögi halkan miközben kezét a háta mögött lévő kilincsen tartja.
- Szia. - suttogok, miközben végig nézek rajta. Kockás inge hanyagul áll rajta, fehér trikója is gyűröttnek tűnik. Térdénél szakadt nadrágján már meg sem lepődök. Zöld szemei csillogóan futnak végig rajtam.
- Mi újság, gyönyörűm? - pár hosszabb lépéssel mellém kerül. Megtámaszkodik az ágy két szélében majd fölém hajol, hogy fejemet hátradöntve megcsókolhasson. Most jobban izzik köztünk a levegő, mint bármikor máskor. Fura, mert még sosem jött ilyen korán. Kis szikra gyúl fel köztünk mikor ajkamba harap majd kicsit eltávolodik, hogy szemembe nézhessen.
- Ilyen korán? - kérdem szégyenlősen. Kacéran mosolygok, mire Ő felvonja az egyik szemöldökét.
- Tán baj? - próbál sértődött arcot vágni, amitől csak még jobban vágyom arra, hogy újra megcsókoljon, hogy hozzám érjen. Ujjaimat erős, eres kezére vezetem amivel még mindig az ágyamon támaszkodik. Ujjbegyemmel végigsimítok az egyik kidagadt erén, mire ő közelebb hajol, hogy belesuttogjon a nyakamba.- Hiányzott a szerelmem. - megremegek. Beszívom az ajkaimat. Milyen régóta vártam, hogy újra itt legyen, hogy igazán velem legyen és most itt van, mindössze csak egy kórház választ el minket attól, hogy szabadok legyünk. - Szökjünk ki. - suttogja a fülembe.
- Mégis hova? - tolom el egy kicsit meglepetten. Szemöldöke megugrik és kacér mosoly kúszik fel tökéletes göndör tincsekkel keretezett arcára.
Lassú, hosszú léptekkel sétál az az udvarra mutató ablakomhoz. Minél közelebb ér hozzá, a Nap annál inkább csíkozza be nyúlánk testét, a redőny miatt mintha csak félig érezhetném a meleget ami kintről árad. Harry az ablak melletti falnak dől. Karjait keresztezi és elégedetten biccent kifelé. - Verő fényes napunk van. Csak ránk vár. - elmosolyodom. Ő mindig boldogabbá tesz, minden együtt töltött perccel jobban érzem magam és úgy érzem, hogy miatta akár már idők kérdése és kikerülök ebből a börtönből. Lerántom magamról a takarót. Talpaimmal a padló hideg kövét ízlelgetem, majd óvatosan felkelek. Ő közelebb jön hozzám, segít lábra állni és megmaradni.
- Mehetünk. - nézek fel szemébe amitől neki mintha izzani kezdtek volna zöld íriszében néhol megjelenő szürkés foltjai.
Az eddig az asztal mögött rejtegetett nagy utazótáskából előkerestem pár ruhát, így nem kellett abban a köpenyszerű pöttyös ruhában kimennem, nem mintha fáztam volna benne, hisz mikor már felöltöztem és kiléptünk a folyosóra úgy éreztem meggyulladok a melegben. Szerencsénkre senki nem látott meg minket. Ilyenkor - és egyébként sem - szabadna kimennek az udvarra, de most kivételt tehetünk.
Bordó kapucnis kardigánom ujját feltolom a könyökömig, fekete pólómat pedig megigazítom. Harry szorosan fogja a kezem míg átsétálunk pár folyosón. Most senki még csak meg sem közelített minket, ha láttunk volna egy orvost, akkor azt biztos elkerültük volna, de még azt sem láttunk. Lépteink felgyorsultak mikor egy hatalmas üvegajtó felé közeledtünk, kintről ragyogó fény áradt befelé, meg akart minket vakítani, el akart választani minket. Karomat szemem elé tartottam majd Harryre néztem aki összevont szemöldökkel és határozottan ment előre, míg ki nem löktük az ajtót magunk előtt.
Régen vettem már ekkora lélegzetet. A tüdőm mintha felszabadult volna. Becsuktam a szememet, nem akartam kinyitni, mert féltem, hogy nem lesz igaz amit látok.
- Gyere. - suttog Harry. Ujjaink egymásba csúsznak és szépen lassan indulunk el. Tátott szájjal nézek körbe. A fű szürkülő színét a fák által lehullatott levelek színesítik be. A kopaszodó fák öreg urakként hajolnak meg előttünk miközben mi egy kitaposott kis úton sétálunk végig minél messzebb a kórház falaitól. Nem merek hátranézni, mert félek, hogy közelebb leszünk hozzá, mint gondolnám. Harry szeme sarkából rám pillant és lopva egy apró csókot nyom a halántékomra. Jólesően átfut rajtam a hideg meleg érintésétől. Mélyről jövő kacajjal ékesíti hallásom. Rég hallottam így nevetni.
Bármennyire is ápolatlannak néz ki Harry úgy érzem, pont ezért illünk annyira össze. Végül is én is teljesen szét vagyok csúszva, kórházban fekve, kócosan, Ő épp ezért szeret. Pont mint egy hős a napfényben, úgy ragyog barna haja ahogy rásüt a Nap. Kezemmel beletúrok és ugyanazt érzem mint régen; csábító nyögések. De Harry koncentrál. Még mindig sétálunk, nem eshetünk egymásnak a kórház összes betegének és nővérének szeme láttára.
Habár sem bent sem kint nem volt senki és teljesen magányosak voltunk odakint mi élveztük. Pár méter gyaloglás után egy még épen álló szomorú fűz alá vezetett. Lelógó ágait félrehúzva előre engedett, hogy a fa tövében hagyott padra lecsüccsenjünk. A pad lábai jobban belesüllyednek a földbe mikor leülök rá, de az után már nem aggódok mikor meglátom azt a sár tömeget ami alattunk van. A cipőm nyugodtan lehet sáros, nem fogok törődni vele.
Ijedten ülünk egymás mellett Harryvel, mintha félnénk megérinteni egymást, majd combján tartott kezével kicsit megmoccanva hozzáér az enyémhez. Beszívom az ajkaimat. Kisiskolásnak érzem magam, aki most van először együtt fiúval. Arcomat felé fordítom. Kis fiús mosolya arra az időre emlékeztet mikor még a legelején jártunk. Mikor besétált hozzám és csak beszélgetni kezdtünk, akkor is már annyira titokzatos volt. Vagy mikor a parton találkoztunk egy buli alkalmával és ő a büfé előtt a korlátnak dőlve figyelte a tengert. Aztán kezdtek bonyolódni a dolgok. Ujjainkra pillantok. Sosem kérdeztem még tőle, mióta itt van, hogy mégis, hogyan jött vissza, de erre most sem fogok választ kapni. Míg én gondolataimba merülve úsztam át a legnagyobb hullámokat amik újabb és újabb emlékképeket sodortak a partra, addig Harry felé fordította az arcom. Viccesen megrángatja a szemöldökét, mintha arra várna, hogy azt a pár centit én vegyem el közöttünk és meg is teszem.
Csókunk vad, olyan mint régen volt. Levegő után kapkodva menekülünk egymásba, hogy lélegezni tudjunk. Lábaimat az ő ölébe húzza, majd hatalmas tenyereit az arcomra tapasztja. Kezemet a hajába csúsztatom majd meghúzok egy tincset a feje tetején, amitől kiszolgáltatottan hátracsuklik a feje.
- Halljam. - harapok az ajkamba. Ujjaim közt szorosan, tartom a haját. Kacéran mosolyog rám. Viccesnek tartja, hogy most én irányítok és csak akkor mozoghat, ha én azt megengedem. Szemeiben magamat látom, mintha szívet formálva lüktetne felém a pupillája. Mellkasa levegő után kapkod az előbbi csókunk után. Nem mondd semmit csak nevet. Közelebb hajolok hozzá, de pont annyira, hogy ne érjen össze a szánk. - Én figyelek. - Ajkait elégedetten összezárja,majd oldalra billenti a fejét. Megijeszt, hogy elvesztem az uralmat felette. Felvonja az egyik szemöldökét.
- Mit vársz, mit mondjak? - teszi fel a kérdést, mintha nem lenne egyértelmű, hogy mit akarok tőle. Szemöldökömet aggódva vonom össze. Elengedem a haját és visszahúzom magam mellé. Értetlenül pislogok felé, amit ő szórakozottan néz végig. Kezét lassan húzza végig a combomon, majd közelebb hajol. Én egyre inkább távolodom tőle, míg másik kezét meg nem érzem a derekamon. Én kerülök a foglyává. Fölém kerül, majd rátámad a nyakamra amitől felnyögök. Vastag ajkaival egyre lejjebb csúszik a kulcscsontomig majd vissza egészen a halántékomig. - Hogy erre vártam egész nap? - suttogja fülembe miközben combomon pihentetett ujjaival fel le kezd futkározni a bőrömön. - Vagy, hogy még sosem kívántalak ennyire? - remeg minden porcikám, ha Harry nem tartana akkor valószínűleg leesnék a padról. - Vagy azt, hogy mennyire őrülten szeretlek. - eltávolodik, hogy szemembe tudjon nézni. Mikor meglátja a képemet, hogy mennyire kész vagyok tőle elmosolyodik, majd rákap az ajkamra.
Erősen zihálok mikor egy pillanatra elválunk egymástól. Harry vágyakozva bámulja az ajkaimat, de nekem kell egy pillanat, hogy összeszedjem magam. Újra együtt vagyunk, újra teljesen egymáséi vagyunk. Hátrahajtom a fejem és hagyom, hogy az érzékenynek mondható nyakamon végig húzza a nyelvét majd az államra egy csókot adva visszarántja a fejem. Egymás szemébe nézünk. Annyira élő. A fűzfa zöld függönye élénken virít körülöttünk, ahogy megvilágítja a Nap, még sosem láttam ilyen gyönyörűséget. Harry lassan pislog egyet utalva arra, hogy hunyjam le a szemem. Engedelmeskedek neki, majd felsikítok mikor erősen az ajkamba harap.
- Bianca! - üvölt egy egyre közeledő hang. Hasamat fogva dőlök előre, lassan abba hagyom a sikítást. A szememet félek kinyitni, mert valami megváltozott körülöttem. Érzem. A sípcsontom és a lábfejem valami fura anyagban tocsog. Kezeimmel a fejemhez kapok. A hajam csupa víz, az eső erősen szinte fájdalmasan esik. Óvatosan végig simítok már átázott ruhámon, aminek teljesen egyszerű anyaga nem szúrja úgy a bőröm ahogy a fekete póló vagy a nadrágom. A lábujjaimat szabadon mozgatom, a cipőm teljesen eltűnt. Lassan felemelkedek és a lábamra ülök. Hirtelen valaki mellém érve lök meg erősen. Szemeimet kinyitom. De bár ne tettem volna. A világ ami körülöttem volt összeomlott. Az aranyló Napsugarak most zord esőfelhőkké változtak amik könnyeikkel árasztanak el engem. Zihálva nézek végig a zord környezeten, a fák ágai mind letörtek, a fű teljesen kiszáradt. Mindent csak az a bűzös sötét barna anyag vesz körül, ami mocsarassá teszi a földet és én éppen abban ücsörgök. A zöldellő szomorúfűz teljesen eltűnt. Ijedten kapkodom a fejem valami olyasmi iránt amit ismerek. Mégis hol vagyok?! - Bianca? - mögülem egy magas hosszú barna ázott hajú férfi ugrik elő. Vállaimat erősen fogva pislog rám. Arcomból eltűri mocskos tincseimet. Az ő arcát is ez a mocsaras pocsolya anyaga színezi sötétebbé itt-ott. - Hé! - ráz meg egy kicsit. Felismerem ezt az ijedt hangot.
- Jake! - ordítok fel mikor felismerem. Nyakába borulok, miközben közelebb dől hozzám. Felsőtestem egyenetlenül ugrál. Könnyeim gyorsan veszik át az uralmat felettem. Érzem ahogy a rajtam lévő pöttyös ruha teljesen rám tapad és megmutatja az alakomat, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Jake, hogy megvédjen az eső elől valami keményebb anyagot terít a hátamra, egy bőr dzseki. Illata az otthont juttatja az eszembe, kezével többször is végig simít a hátamon és arra noszogat, hogy kelljünk fel. Erőtlenül felállok, lábamat majdnem teljesen ellepte a sár.
- Nem megy. - mondom sírva miközben megpróbálok lépni. Hihetetlen fájdalom lüktet újra és újra a bal bokámba. Jake ezt egyszerűen megoldva átdobja a karomat a vállán és segít járni. Belé kapaszkodok, akkor veszem csak észre, hogy rajta egy kapucnis pulóver van. Értetlenül nézek az ég felé. De hisz az előbb még ragyogott a Nap. Előttünk egy hatalmas börtönszerű kopott sárga színű épület ijesztget. Jake belöki előttünk a csapó ajtót, majd szinte beesünk rajta. Ide-oda kapkodom a fejem ahogy egyik másik oldalról egy - egy orvos közelít. A mellettem álló fiú segítségért kiabál, majd hirtelen oldalra pillantva már csak azt veszem észre, hogy egy kopasz ismeretlen férfi, fehér őrült köpenyben egy injekciós tűnyi anyagot a vállamba nyom. Az eddigi erőm teljesen elhagy és Jake karjaiba esek.
A percek kicsit sem akarnak haladni, mintha csak megállt volna az óra. Egy újabb perc kezdetekor mindig elszámolok hatvanig, így reménykedek ezzel legalább elfoglalom magam, de ezzel sem szórakozhatok egész nap; hamar megunom.
Egyetlen megmentőmnek az ápolónő tűnik, aki mintha ragyogást hozna be a szobába. A redőnyöket felhúzza, az őszi nap már kicsit sem olyan erős mint annak lennie kéne. Borult az ég. A nővér rutinos mozdulatokkal lépked ide-oda. Úgy tesz mintha akkora rendetlenség lenne a szobában, pedig naphosszat csak fekszem. Mamuszhoz hasonló papucsában mellém csoszog.
- Megkérhetem? - ujjbegyeit végig húzza hajammal rejtegetett nyakamon. Bőre finom puha érzést ad. Félénken felülök. Míg ő a párnám után nyúl fél szemmel figyelem őt. Kicsit megveregeti a puha szivacsokkal teli párnát majd visszarakja mögém. - Kész. - elfordul. Visszadőlök és kényelmesen elhelyezkedem. Kezeimet ölembe ejtem. Unottan bámulok lefelé, mikor a hölgy figyelemfelkeltően köhög egyet. Szemeimet rá emelem. Fáradtan mosolyog, kósza tincseit füle mögé tűri. Zavartan áll egyik lábáról a másikra. - Segíthetek még valamiben?
- Nem, köszönöm. - végig nézve a nőn, lerí róla, hogy mennyire kétségbeesett, a fejében teljes káosz uralkodik. A családjával lehet valami probléma, valószínűleg a gyermekével, már csak, ha arra gondolok, hogy milyen gyengéden és óvatosan nyúlt hozzám, hogy megmozduljak. Elég jól próbálja titkolni. Elmosolyodom. - Minden rendben? - kérdezek vissza. Arcára meglepettség ül ki. Mellkasa gyorsabban kezd lüktetni.
- Igen, persze. - megkönnyebbülten mosolyog egyet, mintha már ezzel, hogy megkérdeztem minden megoldódott volna. Megrázza a fejét, amitől az eddig bújtatott tincsei újra szabadulni vágytak. Lassan az ajtómhoz sétál. A kilincsre teszi a kezét - Tudja - vissza néz rám-, maga a kedvenc betegem. - arcára anyás mosoly kerekedik, ami engem is megmosolyogtat. A földre tekint, eddigi gyönyörű mosolya kezd lefagyni az arcáról és a teljes elkeseredettség veszi át a helyét. Elfordul majd gyorsan kimegy a szobából. Elszégyellem magam, én sem tudom miért. Ez a nő annyira megérdemelné a törődést, pont annyit kéne kapnia mint amennyit ő ad a betegeinek, talán ő az az ember aki a legjobban megérdemelné. Nem kell ehhez pszichiáternek lenni ahhoz, hogy ezt észre vegye az ember.
Magányosan nyögök fel. Fejemet neki döntöm a falnak. Egyedül újra. De szerencsémre, nem élvezhetem tovább ezt az állapotot, mert pár perccel később kopogtatnak az ajtómon. Meglepetten nézek a zaj irányába. Arcomra hatalmas mosoly kúszik fel, mikor meglátom rejtélyes alkatát ahogy bekukucskál a szobába. Gödröcskék jelennek meg az arcán mikor meglát. Óvatosan becsukja maga után az ajtót majd neki dől. Kócos haja szinte kínálkozik, hogy bele túrhassak. Ajkamba harapok.
- Szia. - nyögi halkan miközben kezét a háta mögött lévő kilincsen tartja.
- Szia. - suttogok, miközben végig nézek rajta. Kockás inge hanyagul áll rajta, fehér trikója is gyűröttnek tűnik. Térdénél szakadt nadrágján már meg sem lepődök. Zöld szemei csillogóan futnak végig rajtam.
- Mi újság, gyönyörűm? - pár hosszabb lépéssel mellém kerül. Megtámaszkodik az ágy két szélében majd fölém hajol, hogy fejemet hátradöntve megcsókolhasson. Most jobban izzik köztünk a levegő, mint bármikor máskor. Fura, mert még sosem jött ilyen korán. Kis szikra gyúl fel köztünk mikor ajkamba harap majd kicsit eltávolodik, hogy szemembe nézhessen.
- Ilyen korán? - kérdem szégyenlősen. Kacéran mosolygok, mire Ő felvonja az egyik szemöldökét.
- Tán baj? - próbál sértődött arcot vágni, amitől csak még jobban vágyom arra, hogy újra megcsókoljon, hogy hozzám érjen. Ujjaimat erős, eres kezére vezetem amivel még mindig az ágyamon támaszkodik. Ujjbegyemmel végigsimítok az egyik kidagadt erén, mire ő közelebb hajol, hogy belesuttogjon a nyakamba.- Hiányzott a szerelmem. - megremegek. Beszívom az ajkaimat. Milyen régóta vártam, hogy újra itt legyen, hogy igazán velem legyen és most itt van, mindössze csak egy kórház választ el minket attól, hogy szabadok legyünk. - Szökjünk ki. - suttogja a fülembe.
- Mégis hova? - tolom el egy kicsit meglepetten. Szemöldöke megugrik és kacér mosoly kúszik fel tökéletes göndör tincsekkel keretezett arcára.
Lassú, hosszú léptekkel sétál az az udvarra mutató ablakomhoz. Minél közelebb ér hozzá, a Nap annál inkább csíkozza be nyúlánk testét, a redőny miatt mintha csak félig érezhetném a meleget ami kintről árad. Harry az ablak melletti falnak dől. Karjait keresztezi és elégedetten biccent kifelé. - Verő fényes napunk van. Csak ránk vár. - elmosolyodom. Ő mindig boldogabbá tesz, minden együtt töltött perccel jobban érzem magam és úgy érzem, hogy miatta akár már idők kérdése és kikerülök ebből a börtönből. Lerántom magamról a takarót. Talpaimmal a padló hideg kövét ízlelgetem, majd óvatosan felkelek. Ő közelebb jön hozzám, segít lábra állni és megmaradni.
- Mehetünk. - nézek fel szemébe amitől neki mintha izzani kezdtek volna zöld íriszében néhol megjelenő szürkés foltjai.
Az eddig az asztal mögött rejtegetett nagy utazótáskából előkerestem pár ruhát, így nem kellett abban a köpenyszerű pöttyös ruhában kimennem, nem mintha fáztam volna benne, hisz mikor már felöltöztem és kiléptünk a folyosóra úgy éreztem meggyulladok a melegben. Szerencsénkre senki nem látott meg minket. Ilyenkor - és egyébként sem - szabadna kimennek az udvarra, de most kivételt tehetünk.
Bordó kapucnis kardigánom ujját feltolom a könyökömig, fekete pólómat pedig megigazítom. Harry szorosan fogja a kezem míg átsétálunk pár folyosón. Most senki még csak meg sem közelített minket, ha láttunk volna egy orvost, akkor azt biztos elkerültük volna, de még azt sem láttunk. Lépteink felgyorsultak mikor egy hatalmas üvegajtó felé közeledtünk, kintről ragyogó fény áradt befelé, meg akart minket vakítani, el akart választani minket. Karomat szemem elé tartottam majd Harryre néztem aki összevont szemöldökkel és határozottan ment előre, míg ki nem löktük az ajtót magunk előtt.
Régen vettem már ekkora lélegzetet. A tüdőm mintha felszabadult volna. Becsuktam a szememet, nem akartam kinyitni, mert féltem, hogy nem lesz igaz amit látok.
- Gyere. - suttog Harry. Ujjaink egymásba csúsznak és szépen lassan indulunk el. Tátott szájjal nézek körbe. A fű szürkülő színét a fák által lehullatott levelek színesítik be. A kopaszodó fák öreg urakként hajolnak meg előttünk miközben mi egy kitaposott kis úton sétálunk végig minél messzebb a kórház falaitól. Nem merek hátranézni, mert félek, hogy közelebb leszünk hozzá, mint gondolnám. Harry szeme sarkából rám pillant és lopva egy apró csókot nyom a halántékomra. Jólesően átfut rajtam a hideg meleg érintésétől. Mélyről jövő kacajjal ékesíti hallásom. Rég hallottam így nevetni.
Bármennyire is ápolatlannak néz ki Harry úgy érzem, pont ezért illünk annyira össze. Végül is én is teljesen szét vagyok csúszva, kórházban fekve, kócosan, Ő épp ezért szeret. Pont mint egy hős a napfényben, úgy ragyog barna haja ahogy rásüt a Nap. Kezemmel beletúrok és ugyanazt érzem mint régen; csábító nyögések. De Harry koncentrál. Még mindig sétálunk, nem eshetünk egymásnak a kórház összes betegének és nővérének szeme láttára.
Habár sem bent sem kint nem volt senki és teljesen magányosak voltunk odakint mi élveztük. Pár méter gyaloglás után egy még épen álló szomorú fűz alá vezetett. Lelógó ágait félrehúzva előre engedett, hogy a fa tövében hagyott padra lecsüccsenjünk. A pad lábai jobban belesüllyednek a földbe mikor leülök rá, de az után már nem aggódok mikor meglátom azt a sár tömeget ami alattunk van. A cipőm nyugodtan lehet sáros, nem fogok törődni vele.
Ijedten ülünk egymás mellett Harryvel, mintha félnénk megérinteni egymást, majd combján tartott kezével kicsit megmoccanva hozzáér az enyémhez. Beszívom az ajkaimat. Kisiskolásnak érzem magam, aki most van először együtt fiúval. Arcomat felé fordítom. Kis fiús mosolya arra az időre emlékeztet mikor még a legelején jártunk. Mikor besétált hozzám és csak beszélgetni kezdtünk, akkor is már annyira titokzatos volt. Vagy mikor a parton találkoztunk egy buli alkalmával és ő a büfé előtt a korlátnak dőlve figyelte a tengert. Aztán kezdtek bonyolódni a dolgok. Ujjainkra pillantok. Sosem kérdeztem még tőle, mióta itt van, hogy mégis, hogyan jött vissza, de erre most sem fogok választ kapni. Míg én gondolataimba merülve úsztam át a legnagyobb hullámokat amik újabb és újabb emlékképeket sodortak a partra, addig Harry felé fordította az arcom. Viccesen megrángatja a szemöldökét, mintha arra várna, hogy azt a pár centit én vegyem el közöttünk és meg is teszem.
Csókunk vad, olyan mint régen volt. Levegő után kapkodva menekülünk egymásba, hogy lélegezni tudjunk. Lábaimat az ő ölébe húzza, majd hatalmas tenyereit az arcomra tapasztja. Kezemet a hajába csúsztatom majd meghúzok egy tincset a feje tetején, amitől kiszolgáltatottan hátracsuklik a feje.
- Halljam. - harapok az ajkamba. Ujjaim közt szorosan, tartom a haját. Kacéran mosolyog rám. Viccesnek tartja, hogy most én irányítok és csak akkor mozoghat, ha én azt megengedem. Szemeiben magamat látom, mintha szívet formálva lüktetne felém a pupillája. Mellkasa levegő után kapkod az előbbi csókunk után. Nem mondd semmit csak nevet. Közelebb hajolok hozzá, de pont annyira, hogy ne érjen össze a szánk. - Én figyelek. - Ajkait elégedetten összezárja,majd oldalra billenti a fejét. Megijeszt, hogy elvesztem az uralmat felette. Felvonja az egyik szemöldökét.
- Mit vársz, mit mondjak? - teszi fel a kérdést, mintha nem lenne egyértelmű, hogy mit akarok tőle. Szemöldökömet aggódva vonom össze. Elengedem a haját és visszahúzom magam mellé. Értetlenül pislogok felé, amit ő szórakozottan néz végig. Kezét lassan húzza végig a combomon, majd közelebb hajol. Én egyre inkább távolodom tőle, míg másik kezét meg nem érzem a derekamon. Én kerülök a foglyává. Fölém kerül, majd rátámad a nyakamra amitől felnyögök. Vastag ajkaival egyre lejjebb csúszik a kulcscsontomig majd vissza egészen a halántékomig. - Hogy erre vártam egész nap? - suttogja fülembe miközben combomon pihentetett ujjaival fel le kezd futkározni a bőrömön. - Vagy, hogy még sosem kívántalak ennyire? - remeg minden porcikám, ha Harry nem tartana akkor valószínűleg leesnék a padról. - Vagy azt, hogy mennyire őrülten szeretlek. - eltávolodik, hogy szemembe tudjon nézni. Mikor meglátja a képemet, hogy mennyire kész vagyok tőle elmosolyodik, majd rákap az ajkamra.
Erősen zihálok mikor egy pillanatra elválunk egymástól. Harry vágyakozva bámulja az ajkaimat, de nekem kell egy pillanat, hogy összeszedjem magam. Újra együtt vagyunk, újra teljesen egymáséi vagyunk. Hátrahajtom a fejem és hagyom, hogy az érzékenynek mondható nyakamon végig húzza a nyelvét majd az államra egy csókot adva visszarántja a fejem. Egymás szemébe nézünk. Annyira élő. A fűzfa zöld függönye élénken virít körülöttünk, ahogy megvilágítja a Nap, még sosem láttam ilyen gyönyörűséget. Harry lassan pislog egyet utalva arra, hogy hunyjam le a szemem. Engedelmeskedek neki, majd felsikítok mikor erősen az ajkamba harap.
- Bianca! - üvölt egy egyre közeledő hang. Hasamat fogva dőlök előre, lassan abba hagyom a sikítást. A szememet félek kinyitni, mert valami megváltozott körülöttem. Érzem. A sípcsontom és a lábfejem valami fura anyagban tocsog. Kezeimmel a fejemhez kapok. A hajam csupa víz, az eső erősen szinte fájdalmasan esik. Óvatosan végig simítok már átázott ruhámon, aminek teljesen egyszerű anyaga nem szúrja úgy a bőröm ahogy a fekete póló vagy a nadrágom. A lábujjaimat szabadon mozgatom, a cipőm teljesen eltűnt. Lassan felemelkedek és a lábamra ülök. Hirtelen valaki mellém érve lök meg erősen. Szemeimet kinyitom. De bár ne tettem volna. A világ ami körülöttem volt összeomlott. Az aranyló Napsugarak most zord esőfelhőkké változtak amik könnyeikkel árasztanak el engem. Zihálva nézek végig a zord környezeten, a fák ágai mind letörtek, a fű teljesen kiszáradt. Mindent csak az a bűzös sötét barna anyag vesz körül, ami mocsarassá teszi a földet és én éppen abban ücsörgök. A zöldellő szomorúfűz teljesen eltűnt. Ijedten kapkodom a fejem valami olyasmi iránt amit ismerek. Mégis hol vagyok?! - Bianca? - mögülem egy magas hosszú barna ázott hajú férfi ugrik elő. Vállaimat erősen fogva pislog rám. Arcomból eltűri mocskos tincseimet. Az ő arcát is ez a mocsaras pocsolya anyaga színezi sötétebbé itt-ott. - Hé! - ráz meg egy kicsit. Felismerem ezt az ijedt hangot.
- Jake! - ordítok fel mikor felismerem. Nyakába borulok, miközben közelebb dől hozzám. Felsőtestem egyenetlenül ugrál. Könnyeim gyorsan veszik át az uralmat felettem. Érzem ahogy a rajtam lévő pöttyös ruha teljesen rám tapad és megmutatja az alakomat, de jelenleg ez érdekel a legkevésbé. Jake, hogy megvédjen az eső elől valami keményebb anyagot terít a hátamra, egy bőr dzseki. Illata az otthont juttatja az eszembe, kezével többször is végig simít a hátamon és arra noszogat, hogy kelljünk fel. Erőtlenül felállok, lábamat majdnem teljesen ellepte a sár.
- Nem megy. - mondom sírva miközben megpróbálok lépni. Hihetetlen fájdalom lüktet újra és újra a bal bokámba. Jake ezt egyszerűen megoldva átdobja a karomat a vállán és segít járni. Belé kapaszkodok, akkor veszem csak észre, hogy rajta egy kapucnis pulóver van. Értetlenül nézek az ég felé. De hisz az előbb még ragyogott a Nap. Előttünk egy hatalmas börtönszerű kopott sárga színű épület ijesztget. Jake belöki előttünk a csapó ajtót, majd szinte beesünk rajta. Ide-oda kapkodom a fejem ahogy egyik másik oldalról egy - egy orvos közelít. A mellettem álló fiú segítségért kiabál, majd hirtelen oldalra pillantva már csak azt veszem észre, hogy egy kopasz ismeretlen férfi, fehér őrült köpenyben egy injekciós tűnyi anyagot a vállamba nyom. Az eddigi erőm teljesen elhagy és Jake karjaiba esek.
Szia! Pár napja kezdtem el a blogod és imádom! Mikor lesz új rész? Kérlek ne hagyd abba! :-)
VálaszTörlés