ll. 19. Rész - Mi folyik itt?

hymn for the missing

     Ujjaimat morzsolgatom. Szemöldököm összehúzva tartom. Ijesztő a körülöttem lévő fehér falak kerete. Úgy érzem a folyosó összenyom. Halkan hallom ahogy kint zuhog az eső. Ajkaimat beszívom. Sem egy nővér sem egy beteg nem megy most előttem. Lábaimat keresztben pihentetem egymáson, de nem tudok nyugodni. Jake már nagyon rég ment be egy orvossal a mögöttem lévő szobába. Egész nap kiütve voltam, és miután felébredtem csak kiültettek a folyosóra és azóta itt üldögélek mint egy madár a vezetékeken. Úgy érzem, most sokkal lassabban telik az idő mint bármikor máskor.
     Fülemet megüti ahogy a kilincs megmoccan. Fejemet oda kapom. Lassan nyílik ki az ajtó. Bent még beszélgetnek. Jake halkan mondd még valamit, majd kinéz a folyosóra.
- Szia. - mosolyog olyan bágyadt és fáradt arccal mint ahogy még sosem láttam. Mintha napok óta nem aludt volna, szinte már majdnem sír.
- Szia. - kelek fel egyből a helyemről. A nyugtató, illetve annak hatása miatt teljesen kipihent vagyok az előttem állóval ellentétben. Nem moccan az ajtó elől. Nekem kell megtegyem azt a pár lépést, míg egymás karjában találjuk egymást. Fura most egy teljesen más illat, érzés, tapintás mint Harry volt. Nyelek egyet. Az ablakra tekintek miközben mellkasára hajtom fejemet.
- Hogy vagy? - kérdi úgy mintha én lennék az akinek erre a kérdésre szüksége van.
- Kettőnk közül nem én vagyok az, akinek válaszolnia kellene erre. - mondom kicsit nyomottan. Érzem ujjait ahogy hátamba fúrja és még közelebb húz magához.
- Komolyan kérdezem, Bianca. - suttog. Nyelek egyet, majd lehunyom a szemem. Fejemen átfut a mai napom . Ahogy egyik pillanatról a másikra a zuhogó esőben találom magam ahelyett, hogy Harryvel lennék. Fogalmam sincs mi történt. De úgy érzem, ha elmondom csak még nagyobb bajba kerülhetek. Akár napokkal tovább is bent tarthatnának.
- Remekül. - kuncogok majd kicsit eltolom magamtól, hogy szemébe nézhessek. Arcára neki is egy félénk mosoly kunkorodik, majd egyből le is lankad.
     Maga mellett lógó kezét megfogom, mire felfigyel rám. Reménykedve harapok ajkamba. Nem is tudom, hogy van-e esélyem.
- Mit mondott az orvos? - kérdezem halkan félve a választól. Komolyan nem tudom mit kéne hinnem. Rettegek, hogy mit mond Jake. Esetleg még több időt kell bent maradnom. - Mikor engednek ki? - Jake arca elfehéredik. Meglepett arccal pislog rám. Köpni- nyelni nem tud. Kezét elhúzza tőlem - indokul beletúr eléggé kócos hajába. Megköszörüli torkát.
- Menjünk vissza a szobádba.
     Kezemet fogja miközben a folyosón sétálunk. Biztonságot nyújt érintése, nagyon örülök, hogy most itt van mellettem. Kettős érzések futnak végig rajtam. Hol van Harry? És mi volt ez az egész ma? Szemem sarkából Jake-re pillantok, aki szemöldökét összehúzva néz körül a folyosó végére érve, hogy mégis merre kell mennünk.
- Arra, azt hiszem. - mutatok bal oldalra, mire a mellettem álló csak biccent egyet és húzni kezd magával. Mintha haragudna rám. Nyelek egyet, majd félve lassítani kezdek, ezzel őt is megállítva. Meglepetten fordul vissza felém, értetlenül végig néz rajtam. - Mérges vagy rám? - remegő ajkakkal figyelem reakcióját, ami még elszomorítóbb. Fejét lehajtja, nem fog válaszolni. Szabad kezemmel megdörzsölöm a szemem, amelyből lassan vízesésként fognak potyogni könnyeim.
- Soha az életben nem voltam rád mérges. - húz mellkasára, fejemet erősen kulcscsontjának tolja. Erősebben szorít, mint valaha. Torkomba gombóc szorul, így válaszolni nem tudnék. Fejem elnehezedik, szemeim fájni kezdenek sós könnyeim hatására. Mért ilyen bonyolult minden? Eltol egy picit magától annak ellenére, hogy én még élvezném testének közelségét. - Szeretlek, és ezen semmi nem fog változtatni.
     Mikor ajkai én ajkaimat érintik hirtelen minden vele kapcsolatos emlékem eszembe jut. Azok a váltakozó érzések. Egyszer szerettem, másszor gyűlöltem. Azok a közösen eltöltött éjszakák, beszélgetések hármasban a húgával. Mindig is tetszett, de sosem jutott eszembe ilyet tenni. És most itt állok egy kórházi folyosón,  egy pöttyös bokáig érő köpenyben, ő teljesen átázott ruhákban, átfagyva. Kezeit arcomon tartja, amitől csak még inkább érzem, ennek valósságát. Ez tényleg igaz, ugye? Mi most igazán csókolózunk, mint ahogy ennek már meg kellett történnie. A mi sztorinknak  mindig is ez volt a célja. Mindig ott volt ez a kis végzet, a sors, hogy mi egyszer összekerülünk. És mi lesz ezután? Mi lesz, ha mindez megtörténik? Mi lesz Harryvel? Mi lesz velünk? Gondolataim és csókunk hirtelen semmisnek tűnik, mikor egyszer csak Jake elszakad tőlem. Eddig észre sem vett csukott szemeim kipattannak és a zajongás irányába pillantanak.
- Maga meg mégis mit képzel?! Tudja milyen következményei lesznek ennek?! - egy fehérbe öltözött orvos ordibál a magas fekete hajúval, aki értetlenül pislog rám majd rá. - Mindent elrontott! Talán felépülhetett volna! Maga idióta!
- Ugyan... mi történhet egy ilyen kis dologból? - kérdez vissza Jake. A mondat elején még magabiztos, de végül egészen elbizonytalanodik. Kis dolog?! Hát ez nekem egyáltalán nem volt az.
      Az orvos hátrafordul felém és idegesen végig mér.
- Menjen vissza a kórtermébe.
- Nem! - ellenkezem és ráncolt szemöldökkel kiállok elé.
- Hölgyem, nem mondom még egyszer. Menjen vissza!
- Minek?! Jól vagyok! - kezemmel megütögetem a mellkasom, hogy igazoljam magam. Napok óta nem érzek semmi rosszat. Nincsenek tüneteim. Nem is kéne itt lennem. Az orvos felhúzza magát, majd nagy levegőt vesz.
- Lehet, hogy maga nem vette észre, de ez itt egy elmegyógyintézet és maga igenis beteg, méghozzá elég súlyosan. Szóval, ha most azonnal nem megy vissza a termébe kénytelen leszek hívni a biztonsági őröket. - hirtelen a folyosó színe is megváltozik. A falakról lekopnak az élénkebb színes képek, eltűnik a barátságos környezet. A padló törött burkolata megrémiszt. Zihálva teszek meg pár lépést hátrafelé.
- Ez nem lehet...- ismételgetem magamban. Simogatom karjaim, hideget árasztanak a falak. Jake segítségnyújtóan indul el felém, de az orvos megakadályozza. - Mi folyik itt, Jake?! - ordítom kétségbe esetten, mire az orvos nálam pár fokkal hangosabban az őröket szólítja meg. - Hogy kerülök ide?! - sikítok, mire mindegyik a füléhez kap. Távol ugyan, de hallom ahogy barátom nyugtatgatni próbál. Kezdenek elhalványulni a körülöttem lévő tárgyak. A folyosóról nyíló ajtók mögül ismét ordítani kezdenek, egyre hangosabban, túlharsogva minden más zajt.
      Aztán az őrök megérkeznek.

_______
Sziasztok!

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy majdnem egy évig nem jelentkeztem, ezáltal a blog sem gyarapodott új résszel. Sajnos ihlet híján nem igazán tudtam folytatni, ám az utóbbi időben sokat gondolkoztam, hogy mégis csak folytatom, tehát íme itt lenne az új rész és remélhetőleg ez után jönnének a következők is. Igyekszem visszaállni a régi kerékvágásba, ha nem teljesen, de legalább egy-egy résszel előrukkolni, ahogy időm engedi. Remélem, azért ez a rész is tetszett és nem tettetek le teljesen az olvasásról.
És még egyszer nagyon sajnálom!
Puszi: Taylor