 |
| young and beautiful |
A mellettem ülő fiú hamar felkapja a vizet és a széket amin eddig békésen ült hátra löki. Hatalmas zajt csap vele, és az állapotom sem javít ennek feldolgozásában. Alig tudok kapcsolni, hogy Jake majdnem neki ugrik az ajtóban álló fiúnak aki megszeppenve köpni-nyelni sem tud. De ezzel nincs egyedül. Én sem tudok semmit tenni. Egyrészt a műszerek pittyegése és sípolása újra és újra lyukat éget a fülembe. Másrészt az a fiú aki miatt már szinte bolondnak titulált a fél világ most itt áll előttem életnagyságban és én szólni sem tudok.
Megijedek mikor Jake nagy lendülettel indul el Harry felé, aki felveszi a szemkontaktust a fiúval.
- Te meg mi a picsát keresel itt? - teszi fel a fekete hajú srác a kérdést, amivel megsegített engem, hisz ez engem is felettébb elgondolkodtat. Amellett, hogy teljesen ideges vagyok és nyughatatlanul pittyeg mellettem ez a műszer, ami a szívveréseimet mutatja, teljesen leblokkolok. Majd ennyi kínkeserves idő után újra meghallottam azt a hangot, amelyre már régóta vágytam.
- Biancahoz jöttem. - rekedtes hangja teljesen átjárja gondolataim felhőjét. Kiráz a hideg ettől a mély hangszíntől. Behunyom a szemem. Mély levegőt veszek. A szívveréseim kezdenek lassulni és beállni a rendes kerékvágásukba. Hirtelen úgy érzem mintha teljesen ellazulnék, gondtalan lennék. Észre sem veszem, hogy a kórterem ajtaja kinyílik és két személy igyekszik rajta kilépni egyszerre. Azonnal kinyitom a szemem, mikor az ajtó hangosan csapódik a két fiú mögött.
Mit keres itt? Hogy kerül ide? Mióta van itt? Hogy talált meg? - a kérdések a fejemben csak úgy cikáztak, de nem kezdtem el idegeskedni. Harry hangja olyan megnyugtató hatást keltett bennem, hogy úgy érzem most már soha többet nem kell aggódnom, hogy itt van. De belegondolva lehet, hogy ez is csak egy újabb álom, mint az eddigi összes többi. Ez sem különb az összes többi alkalomnál, mikor őt láttam magam előtt?
Harry nagyon is valóságosnak tűnik, mikor Jake és az ő hangja egyre hangosabbnak hallatszik a folyosóról. Hatalmas szemekkel pislogok kifelé, az ablakon, ami igazából nem sokat mutat számomra, hisz a redőny teljesen le van húzva. Csak képzelőerőmet vehetem igénybe ahhoz, hogy lássam magam előtt Harry égbe magasodó alakját, ami talán most még magasabb mint amikor utoljára személyesen találkoztunk és Jake hihetetlen dühét, amit a vele szemben álló fiún próbál kitölteni. De mielőtt még hangjuk olyan magasságba emelkedne, hogy hallhassam szavaikat, a veszekedés abbamarad. Összevonom a szemöldököm. Kétlem, hogy ez a két fiú kibírná azt, hogy ne szólalkozzanak össze.
Már egy jó pár perce, hogy nem hallatszik kintről semmi. A kórház teljesen üresnek tűnik, ebből a helységből. Csak mélyről jövő köhögésem zavarja meg párszor ezt a királyi csendet. A mellettem lévő műszer hangja elhalványulni látszik. Egy kis idő után kezd megnyugtató lenni néhai pittyegése. Szemeimet lehunyom. Próbálok gondolkozni a dolgokon, de túl fáradt vagyok. A helyzetet egyáltalán nem mértem fel. Egy kórházban vagyok. Betegként. Kezelés alatt. Mit képzeltem? Hogy majd csak úgy felkelek az ágyamból és kisétálok a folyosóra, hogy megállítsam a fiúkat, akik már valószínűleg itt sincsenek? Vagy talán itt sem voltak. Teljesen összezavarodok. Nem értek semmit. Attól tartok, hogy csak hallucinálok és ez az egész dolog ami itt a kórteremben zajlott meg sem történt. De akkor mért érzem az arcomon azt a hűvös, mégis kellemesen csípős illatot, ami teljesen eszembe juttatja a múltat és azt az egy embert, akitől származik ez az illat. Sajnos nem sok időm marad gondolkozni ezen, hisz alig, hogy pár másodperce behunytam a szemem, de már is elragad az álom, ami valószínűleg újabb pár órára magához szorít.
Orromat megcsapja, valami friss illat. Mint téli estéken egy jó hosszú séta az utcánkban. Szemeimet lassan nyitom ki. Félek, hogy talán valami fény bántani fogja a szemem. De tévedek. Teljesen sötét van a szobában. Csak a műszer pár gombja világít zölden. Megnyugtató ez a csend, de kicsit el is keserít. Úgy tűnik, hogy tényleg csak álmodtam az egészet. Sóhajtok egyet, majd hogy kényelmesebben elfeküdhessek és jól kialudhassam magam az éjszaka, megpróbálok megfordulni, de erősen megfordulok mikor a bal lábam nem mozdul. Szemeimet nagyra nyitom. Nehézkesen felülök az ágyon. Rettentően megijedek lábam bénaságától. Kezemmel a combomtól kezdve indulok el , hogy kitapogassam, egyáltalán érzem-e még a lábam. Ujjaimat óvatosan húzom végig a takaróval fedett bőrön. Minden teljesen normálisnak tűnik. Minden kis érintést érzek egészen a térdemig. Ujjaimat visszahúzom, mikor a lábszáramon lévő ismeretlen dolgot tapintok meg. Megmozgatom lábujjaimat is, amit szintén normálisan érzek. A vér még nem ment ki a lábamból, csak valami test gátolja fordulásomat. Valami kapaszkodik a vádlimba?!
Bal kezemmel a kis asztalom felé nyúlok, ahol a lámpám kis kapcsolóját keresem. Szememet nem veszem le arról a dologról, ami a lábamon fekszik. Félek, ha elfordulnék, rám támadna. Bár teljesen sötét van, és ahogy tűnik az a dolog - vagy illető - észre sem vette, hogy én felébredtem és hogy szükségem van a lábamra.
Kissé megnyugodok, mikor megtalálom a kemény fán, majdnem a lámpám mellett a kapcsolót, amit kevés kis erőmmel felkapcsolok. Nem sok fényt ad a lámpa épp, hogy csak pislákol. Tekintetemet a lábamra emelem, ahol a már személynek látszó "dolog" kezd megmozdulni. Nyöszörög egy kicsit. Majd brummog valami káromkodás félét, a karjaiba, amelyekkel a lábamon támaszkodott. Arcát felém fordítja, egyik szemét kinyitja és sokat pislogva veszi észre, hogy ébren vagyok. Ekkor ismerem fel én is, hogy ki is ő.
Meghökken, mikor megmozgatom a lábam. Karjait elveszi és hátradől a székében, minél távolabb tőlem.
- Nem akartalak felébreszteni. - suttogja, de alig bírom kivenni a szavait.
- Csak ... kezdett már egy kicsit kényelmetlen lenni. - válaszolok fapofával, míg ő meg nem ereszt felém egy apró mosolyt. A csend ami eddig is átjárta a szobát most újból ránk telepszik. Nagyot nyelek és kezemmel megdörzsölöm a szemem. Már nem olyan új számomra megjelenése. Kócos haja az arcába lóg, mint ahogy mindig is szokott. Késő éjjel lehet, hisz ő is nagyon fáradtnak tűnik. Kicsit megmozgatom a lábam, amit ő teljesen figyelemmel kísér.
- Szia. - miközben a lámpa pislákoló fénye megvilágítja fél arcát, addig én teljesen elalélok a hangjától - mint régen - és mosolyt csal az arcomra.
- Szia. - köszönök vissza. Olyan természetesnek veszi ezt a köszönést, mintha most találkoznánk először, de igazából ezt én is így érzem. Mint a legeslegelső találkozáskor, amikor bejött hozzám a pszichiátriára. Ahol teljesen elvarázsolt és megbabonázott.
- Hiányoztál . - jegyzi meg úgy mellékesen, mintha a csend lenne a mi beszélgetésünk. Most ugorhatnék a nyakába. Sikongathatnék, hogy látom. Kezdhetnék hosszas regélésbe arról, hogy milyen is volt az az idő amit nélküle töltöttem. El kéne mondanom, hogy hányszor álmodtam róla, hogy hányszor jelent meg a szemeim előtt teljesen más helyszíneken, de nem mondom.
- Te is hiányoztál. - válaszolok halkan miközben apró mosolyt varázsolok az arcomra. Enyhe kifejezés, hogy hiányzott. Szörnyen hiányzott. A lehető legnagyobb mértékben hiányzott. Annyi mindent akartam neki mondani mikor elment anno. Annyi minden dolog volt amit akkor még fontosnak tartottam, hogy tudja, de most semmi nem jut eszembe.
- Cuki kis kórtermed van. - néz körbe mintha annyira érdekelné a szoba. Arcából eltűr pár tincse, miközben én halkan kuncogok.
- Ez jutott. - válaszolok fel nem tett kérdésére, majd én is körbenézek mintha lenne rajta valami érdekes. Tulajdonképpen egyikünk sem lát semmit, se a falakon, se az asztalon, se a szoba másik végében, hisz majdnem korom sötét van; a mellettem lévő lámpa szinte semmit nem ér. Hirtelen ugraszt meg Harry mikor feláll a székből. - Hova mész ? - kérdezem meg ijedten miközben keze után nyúlok. Először kezemet majd arcomat vizsgálja meg. Elmosolyodik, majd lehajol a kezemhez, hogy egy apró csókot tudjon adni, infúziós kezemre, majd rám pillant gyönyörű zöld szemeivel amibe beleborzongok.
- Én már sehova nem megyek innen, gyönyörűm.
