 |
| See |
Eszméletemnél vagyok már egy pár perce. Vagy órája. Nem is tudnám pontosan megmondani , hisz kissé kábultan ébredtem és őszintén akkor mikor először kinyitottam a szemem azt se tudtam ,hogy létezem . Most se tudom. Kicsit még homályosan látok ezért sokat pislogok ,de hamar ráunok ,mert úgy tűnik még ez is fáradalmasnak tűnik. A szememet lehunyom és mély levegőt veszek. Ujjaimat ökölbe szorítom. Iszonyatosan sajog a fejem, fáj minden egyes gondolat, még sem tehetek mást. A gondolatok sorra ütköznek egymásba és elvesznek a fejemben. Muszáj belemarkolnom a takaró szélébe. Vékony, kemény tapintású. Nem stimmel valami. Újra kinyitom a szemem, de most sokkal gyorsabban mint az első próbálkozásomnál. Most minden vakítóan fehér, a falak halvány zöld festékkel vannak trehányul lehányva. Összehúzom a szemöldökömet. Hol vagyok?! Idegesebb leszek. A szívem gyorsabban kezd el verni és ezt jelzi is a mellettem lévő gép aminek pittyegései egyre gyorsabbak lesznek. Fel sem tűnt az előbb hogy milyen szobában vagyok. Illetve kórteremben. Bármennyire is úgy érzem mindjárt szétesek felülök, de egy erős ütés a fejemben visszaránt. Mintha egy baseball ütővel célozták volna meg a homlokom. Iszonyú a fájdalom. A sikoltó pittyegések egyre hangosabbak amik az idegeimmel játszadoznak, és ettől is csak még jobban ver a szívem.
Egyszer csak, mint egy angyal a semmiből beront az ajtón egy fehér köpenyes, magas férfi. Rögtön a géphez rohan miközben én a szememmel végig követem. Hangosan a számon veszem a levegőt, úgy érzem mintha valaki ráült volna a mellkasomra és nem akarna leszállni. Behunyom a szemem és reménykedem, hogy elmúlik az érzés. Próbálom egyenletesen venni a levegőt, egyre lassabban. Aztán a pittyegés elhalkul és nyugodtabbá válik.
- Hál istennek! - nyugszik meg a magas férfi is. Oldalra fordítom a fejem és lassan reménytelenül pislogok felé. Kezében egy hosszú injekciós tűt tart, benne valami fura színű anyaggal. Leteszi a műszer melletti kis asztalra majd fölém magasodik. - Jobban van? - csak bágyadtan pislogok felé. A szám szélét sem mozdítom, nehogy még mosolygásnak vegye akár egy moccanásomat is. Beszélni nem akarok, de tudatni akarom vele, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Sőt.
Nem tudjuk folytatni ezt a roppant intellektuális kommunikációt, hisz az ajtó kinyílik. Nyikorog ami bántja a fülemet. Most minden olyan hangosnak tűnik. Az egyetlen megnyugtató érzést egyedül annak a nőnek a hangja nyújtja aki most belépett az ajtón. Teltebb, 40 év körüli, férjes asszony lehet. A bőrszíne a doktorétól több árnyalattal sötétebb. Mély barna szemeiben el tudna veszni az ember. Csak suttogva beszél
- Doktor úr. Egy másik teremben várja Dr. Road. - a férfi ezen belelkesülve megszeppenve pillant rám majd vissza a nővérkére. Gyorsan és hirtelen indul el az ajtó felé. Mielőtt kimenne a nővérke vállát megérintve felém biccent. Az orvos nagy csapással maga után húzza az ajtót. A szememet összeszorítom a nagy zaj hallatán.
- Segíthetek valamiben hölgyem? Hozzak valamit? - közelebb sétál hozzám, de épp csak pár lépést tesz felém félénken. Ujjait összekulcsolja a hasa előtt. Még mindig csak pislogok rá. A fejemet óvatosan ringatom egyik oldalról a másikra. Mikor látja, nincs itt keresnivalója lehajtja a fejét. Lassan megfordul és halkan elindul az ajtó felé.
- Elnézést! - nyögöm ki végül. Nem tudom türtőztetni a bennem rejlő kérdéseket. Bár csendben lapultak meg, most mégis feltörnének. A nő visszafordul és kérdő arccal néz végig rajtam. - Elmondaná, hogy kerültem ide? - elmosolyodik és fellelkesül. Látszik, hogy örül, hogy végre tud segíteni valamiben. Odasétál az ágyam végéhez, mint aki nagyon érti a dolgát. Felkapja az állítólagos kórlapomat. Olvasgatni kezdi, de minden egyes sorral lefagy az arcáról a mosoly. Rosszalló tekintettel feltekint rám a lap mögül, és szólásra nyitja a száját, de nem tudja mit mondjon.
- Hölgyem emlékszik az előző estéjére? - hirtelen átfut az agyamon a tegnap este összes pillanata. A pirula, az a sok ital, hangzavar. Legszívesebben a föld alá süllyednék. Nagyon kínos, így hogy a nővérke az egész éjszakáról tud mindent. Illetve a fontosabb dolgokat. Tekintetemet átirányítom a kezemre .
- Sajnos. - suttogom halkan. A nőnek nincs több kérdése. Nem akar faggatózni, hogy mégis mit mért tettem. Nem merek a szemébe nézni, félek, hogy elítél. Félek attól a nézéstől amit soha nem kaphattam meg. Az anyai szigor összes villámcsapásával megáldott pillantások. Teljesen egyedül érzem magam. Hihetetlenül egyedül.
- A barátai nagyon aggódnak magáért. - lassan odalépked az ablakhoz és a redőnyön át próbál kikukucskálni a folyosóra. Gyorsabban kapkodom a levegőt mikor eszembe jutnak a barátaim...illetve az utolsó arc amit láttam a sötétség előtt. Próbálom nyugtatni magam, de nem megy. Visszafordul a műszerre a nő. Megijed a gyors szívverésem láttán. Kezébe veszi az injekciót, de nem tudja mit csináljon. Nem akarom, hogy benyugtatóózon így próbálok mély levegőket venni, ami remélhetőleg nyugtat. Lehunyom a szemem és elszámolok 10-ig. Mikor az ötnél járok a szívverésem kezd lassulni és hallom az asztal mellett a kis koppanást ami még jobban megnyugtat; az injekció jó helyen van.
- Kik hoztak be? - kérdezem modortalanul. Gondolkozik majd hátat fordít az ablaknak.
- Egy magas fiatalos fiú. Nem tudom, hogy hívják. Én is csak úgy hallottam. - az agyamban elkezdtek keringeni a gondolatok. Ha tényleg hallucináltam azt a találkozást akkor remélhetőleg nem egy ismeretlen férfi hozott be. - Miss Pocket nővér mondta még egy éjjel mikor behozták, hogy a fiú aggódott. Gondolom, ön nem emlékszik, ki is volt. - méllyen bámulom az ágyam szélét. Még mindig döbbenet, hogy egy kórházba kerültem és az utóbbi pár óra teljesen kiesett az életemből.
- Nem... nem emlékszem. - nyögöm ki halkan. A nővér sóhajt egyet, de nem hinném, hogy amiatt, hogy nem emlékszem. Talán megvannak az ő problémái is.
Lassan simogatja a csuklóját miközben még mindig a folyosóra néző ablakon bámul ki. Szája lefelé görbül; félő , hogy teljesen elveszett a gondolataiban. Lehajtja a fejét, majd hirtelen felém fordul.
- Tudok még segíteni valamiben? - mosolya nem őszinte, de próbál erősnek mutatkozni. Ekkor, mint egy villám csapás eszembe jut az amiben segíteni tudna.
- Meg tudná keresni a fiút, aki behozott?
Nem tudom mikor ment ki a hölgy, de az elmúlt pár perc egy bő órának tűnt. Most sem tudok mást tenni, mint feküdni ; felülök, de nem tudok elmozdulni a rám kötött műszerek miatt. Unalmamban a takaróm sarkát gyűrögetem. Na jó, nem titkolható, hogy a kiváncsiság és az idegesség is emögött rejlik. Még mindig nem tudom, ki az a hírhett megmentőm.
Gondolataim legfőképp csak a göndör hajú fiú körül jár és remélem tényleg bejönnek a számításaim. Az ajtó kopogás és nyikorgás nélkül nyílik ki. Nem is veszem észre hirtelen, hogy ki lép be rajta lassú óvatos léptekkel.
- Szia. - suttogja.
- Szia. - köszönök vissza nem épp olyan lelkesen és boldogan, mint ahogy ő jött be.
- Jól vagy? - közelebb jön és megáll az ágyam mellett. Nem tudja mit is kéne csinálnia. Végül tekintete megállapodik a közelben lévő széken. Egy kézzel felkapja a támlájánál fogva és lerakja mellém.
- Mondhatni. - követem pillantásaimmal minden egyes mozdulatát majd mikor egymás szemébe nézünk elmosolyodok.
- Mióta vagy ébren?
- Nem tudom. Egy jó ideje. - úgy teszek mintha megerőltetné az agyamat a visszaemlékezés, de igazából még csak bele sem gondoltam abba, hogy mikor ébredtem fel. Beletúr sötét hajába majd az ágyamra könyököl. Mosolyog és figyeli minden mozzanatomat.
- Örülök, hogy jobban vagy.
- Én is. - próbálom leplezni az arcomon a csalódást, de mit is vártam, hogy bejön valaki olyan aki már mióta kilépett az életemből, aki valószínűleg soha nem is tér vissza. Jake sóhajt egyet és a mellettem nyugvó karomra hajtja a fejét. Olive, Lucy, Jake. Most ők a legfontoosabbak.
Az előbbi esettel ellentétben, most - ha csak egy minimálisan is - nyikorogni kezd az ajtó. Tekintetemet felkapom a fekete hajú srác bámulásából és az ajtóra szegezem azt. A lélegzetem eláll. A szívverésem hirtelen nagyon gyorssá válik. A mellettem fekvő srác megijed és a műszerre bámul
-Harry. - suttogom alig érthetően, mire Jake az ajtóban álló magas fiúra pillant.
