II. 17. Rész - Megvédelek

Breathe

     Ujjaimmal malmozok. A várakozás kínkeserves. Már hajnali 5 óta fenn vagyok, egyszerűen nem tudok itt aludni és a pillanat amikor Harry már nincs mellettem csak még inkább elveszi a kedvem mindentől. Unottan nézek körül a szobámban ami belátva egészen kényelmes. A szörnyű kaját leszámítva nem lehet egy panaszom sem. Csak a társaság hiányzik, az viszont nagyon. Úgy érzem kezdek megőrülni a mellettem lévő műszer rendszeres pittyegéseitől. Gyakran észreveszem magamon, hogy avval együtt adok ki hangot magamból. Lassan olyan leszek mint a filmekben mikor a sarokban ülve összegubózva ringatózik oda vissza a lány közben mormol magában valamit.
      A végtelennek tűnő percek nem múlnak és úgy érzem, hogy csak egyre távolabb van az este mikor újra láthatom Harryt. Viszont amikor az ajtómon bekopogtatnak minden megváltozik. Megugrok egy kicsit. Erősen a takarómba kapaszkodok. Nem számítottam ilyen kora reggeli látogatást, de remélem az akit várok. Kisebb csalódás ér mikor a nyíló ajtó kilincsén egy női csuklót pillantok meg. Félénken tolja be maga előtt a nyikorgó kaput hozzám. Ijedten néz körbe a szobámban. Hatalmas kék szemei csodálkozva vizsgálják a mellettem lévő műszereket majd mosoly villan meg arcán mikor meglát. Belép hozzám, próbál a leghalkabb léptekkel közeledni az ágyamhoz. Szőke haja kontyba fogva a feje tetején. Csak pár tincs lóg az arcába ahogy lehajol hozzám, hogy puszit adjon.
- Szia, te kis hős. - mosolyog és úgy beszél mintha óvodás gyerekek lennénk.
- Lucy. - mosolyodom el. Habár nem ő rá számítottam nagyon örülök, hogy bejött hozzám. Régóta nem láttam őt, de úgy tűnik mintha teljesen kivirult volna.
     Körülnéz a szobában míg meg nem pillantja egy lépéssel mögötte az üres széket ahová általában Harry szokott ülni. Hasonlóan ő is egészen az ágyamhoz húzza fém lábait majd leül rá. Bordó táskáját az ölébe ejti - igazából remekül megy bordó bőrdzsekijéhez - kicsit szégyenlem magam amiért én így nézek ki. Feljebb ülök az ágyban. Hajamat próbálom eltűrni koszos, mocskos, és nyúzott arcomból.
- Remekül nézel ki. - jegyzi meg kedvesen miközben kezét végig húzza ölembe pihentetett karjaimon. Tudom, hogy nem így gondolja, de aranyos tőle, hogy próbál belém életet lehelni.
- Te pedig csak úgy ragyogsz. - nevetem el magam halkan amennyire erőmből telik. Végig nézek rajta. Komolyan gyönyörű. Kezével szégyenlősen beletúr hajába. Akkor látom meg a szebbnél szebb gyűrűket az ujján és a lehetetlenül nehéznek tűnő nyakláncát.
- Hát, mióta elköltöztem otthonról, azóta kicsit megváltoztak a dolgok. - mosolyog, de nem szívből jövően. Úgy néz rám mint akit aggaszt valami, de nem mondja ki. Félek megkérdezni, nem viselném el, ha valami rossz történt volna vele, vagy akár a többiekkel otthon.
- Minden rendben van? - teszem fel végül a kérdést ami azóta bennem van mióta belépett a szobámba.
- Ezt én is kérdezhetném. - kis szórakozottsággal a hangjában lehajtja a fejét, majd úgy tesz mintha ezt a mondatát próbálná kitörölni a beszélgetésünkből. Szemöldökét egy pillanatra felvonja majd sóhajt egyet. Felnéz rám. Arcomból elsöpör pár kósza tincset.
- Vad éjszakánk volt anno. - nevet barátságosan.
- Az biztos. - nevetek én is, mikor visszaemlékszem mindenre arról az estéről mikor közösen elmentünk szórakozni. Minden egyes italra emlékszek, minden egyes mozdulatra, szóra, minden ízre, a pirulákra. - Talán kicsit túlpörögtünk aznap. - szemeimet végre ráemelem. Arcomról lefagy a mosoly. - Lucy?
- Igen? - mosolyog.
- Mért könnyezel? - arcom elkomorul. Hátrahajtja a fejét majd nagy levegőt vesz. Remegő ujjaival letörli szeme sarkából a már éppen szabadulni vágyó könnycseppeket. Mosolyogva megrázza a fejét. Látszik, hogy lassan kitör belőle a sírás, de tartja magát.
     Csendben ülünk egy pár percig. Úgy érzem, hogy a ránk telepedett szörnyű nyomás mindkettőnket a sírba visz lassan. Egyre erősebben szorítjuk egymás kezét. Nem tudom mi folyik itt. Nem értem mért nem mond semmi megnyugtatót. Nyel egy nagyot majd újra rám figyel.
     - Milyen a koszt? - kérdi az asztalomon lévő üres tálcára pillantva. Grimaszolni kezdek, hogy kissé megtörjem ezt a komor hangulatot.
- Rettenetes. - hőbörgök mire neki egy jóleső kacaj tör ki a száján. - De komolyan. Tegnap már oda jutottam, hogy le kellett menjek a büfébe Harr... - nem folytatom tovább. Eláll a szavam. Lucy meglepett arca mindent elárul. Nem szabad róla beszélnem, ők nem fogadják el Harryt. - vagyis le kellett mennem egyedül a büfébe és vennem egy szendvicset.
- Harryt akartál mondani... - jegyzi meg csak magának majd elfordul.
- Nem! Egyedül mentem le. - javítom ki magam, de érzem ahogy pír csúszik fel az arcomra. Lebuktam. Érzem, hogy Lucy mindjárt ezernyi kérdéssel fog elárasztani a Harryvel való kapcsolatomról, de végül csak egyet tesz fel.
- Szerinted mióta vagy itt? - felvonom a szemöldököm.
- Nem tudom. - ujjamat végighúzom az arcomon. - Pár napja. - válaszolom ezt, hisz tényleg nem tudom. Nem számoltam a napokat és meg nem tudnám mondani, hogy mikor kerültem ide. Lucy lehajtja a fejét, majd mosolyogva feláll a székből
- Nekem most már mennem kell.
     Figyelni a jelen helyzetben egyetlen valódi személyt ahogy hátat fordítva neked megregulázza szétálló tincseit, a táskájából kivesz egy szál virágot, az asztalra helyezi majd lassú léptekkel és egy mosollyal elhagyja a szobát; nem könnyű ellenállni annak, hogy könnyeimet visszafogjam. Lucy szebb volt mint valaha, én viszont rosszabbul nézek ki mint valaha. Igazából egy szót sem értettem a beszélgetéseinkből. Rettentően furán viselkedett amit nem nagyon tudtam mire vélni, de ennek is örülnöm kell, hisz nem tudom mikor látom őt újra.
   

     Az ápolónő halk léptekkel oson át a szobámon, hogy azt az egy szál tulipánt vízbe rakhassa. Átható pillantásokkal figyelem minden egyes mozdulatát amiből csak a szeretet árad. Gondolom nem véletlenül lett ez a szakmája. Többször járt már bent nálam, megbízható hölgy, olyan aki bármilyen kérdésemre válaszol. Kósza tincseit a füle mögé tűzi majd miután a tálcát a kezébe vette felém fordul.
- Segíthetek még valamiben? - minden alkalommal megkérdezte annak ellenére, hogy a válaszom általában "nem" volt. Viszont ezen alkalommal nagyon is kíváncsi hangulatomban vagyok.
- Igen. Lenne itt valami. - feljebb ülök az ágyban mire ő közelebb lép. Ö hangot adok ki, igazából nem tudom, hogyan is kérdezhetném meg. - Megmondaná kérem, hogy hány napja vagyok itt? - arcomra fura őszinte mosolyt erőltetek amitől a nő szintén mosolyogni kezd. Az ágyam végénél lévő kórlaphoz sétál. A tálcát a hóna alá fogja majd felveszi az aktát. Lapozgatni kezd, majd felismerően megtalálja az előbb kérdezett adatot.
- Nagyjából olyan ... - fejben számolni kezd a lapon lévő dátumhoz képest - olyan három vagy négy hete. - hatalmasat nyelek. A szívem gyorsabban kezd dobogni amitől a műszer gyorsabban kezd zakatolni. A nővér megijed. - Hölgyem, jól van? - gyorsan odarohan hozzám. Nagy levegőt veszek, majd bent tartom.
- Persze. Minden rendben van. - bólogatok mint egy játék kutya, mire az ápoló kissé zavartan, de hátrálni kezd.
- Akkor jelezzen, ha valami baj lenne. - mutat a párnám fölé szerelt ketyerére. Biccentek, bár tudom, hogy az a gomb már rég nem működik. Idegesen várom, hogy végre becsukja maga mögött az ajtót. Ahogy magamra hagy egyből úgy érzem mintha minden megkönnyebbülne, de persze ez nem az igazság.


     Lassan lépem át a küszöböt meztelen lábujjaimmal. A padló egészen hideg, de én merésznek tartom magam. A folyosó plafonjára szerelt lámpák nem mindenhol működnek a legjobban, ez kissé ijesztőbbé teszi ezt a helyet. Az ember elvárná, ha már vannak jól működő gépek akkor lámpák is legyenek, bár ez az elv megdől az én jelző gombomnál.
     Nem tudom milyen elgondolásból keltem útra, de egyszerűen már meguntam magam odabent a szobában, és hihetetlen módon Harry most késik. Lassan fél tizenegyet üt az óra és ő sehol. Nem tudom mi lehet az oka, hogy még nincs itt. Máskor már rég egymásba borulva voltunk.
     A mellettem lévő szobák ajtaja nagyon közelinek tűnnek. Közvetlen mellettem van az ajtó mintha az én szobám ott se lenne. Bentről nyögések sorozata hallatszik ki. Szemöldökömet összevonom. Karjaimat összefonom, ezzel leplezve félelmemet , mellesleg nincs túl meleg sem. A hangok kezdenek egyre hangosabbá válni mikor el akarok sétálni mellettük. Nem akarnak békén hagyni. Mintha addig nyugton lettek volna míg ki nem léptem a folyosóra. Próbálnak szavaikkal visszaűzni a szobámba. Idiótának, cafkának csúfolnak vagy rosszabbnak. Ajkaimat összeszorítom. Nem kell ide Harry ahhoz, hogy lejussak legalább a büfébe.
     Magabiztosan sétálok el az egyik ajtó mellett amikor az hirtelen mintha megütne, kicsit arrébb ugrok. Ijedten bámulom az ajtót ahol most semmi hang nem hallatszódik, csak pár az ajtóra mért erős rúgás. Az utolsó rúgásnál nagyon megijedek. Mintha az egész folyosó megremegne.
- Elkaplak kurva! - hangzik az ajtón belülről. Férfias női hang próbál megrémiszteni, ami sikerül, mert a térdeim remegnek. Úgy sem juthat ki onnan. Nyugtatom magam, de az ajtó mintha minden pillanattal egyre kijjebb esne. A pulzusom biztos hogy nagyon magas lehet. A szívemet a torkomban érzem. El fog kapni! Ki fog szabadítani! Az ajtó egy hatalmasa reccsen. Hirtelen elfordulok.
     - Minden rendben. - két erős kar tekeredik a testem köré. Fejemet a hideg falnak támasztom. Mellkasa a vállamnak feszül. Harry jó illata átjárja az egész testem.
- Minden rendben. - mondom mintha ezzel választ adtam volna kijelentésére. Apró csókot ad a nyakamra, majd fülemhez hajol. Lehelete csikiz.
- Menjünk vissza a szobádba. - ujjainkat keresztezi miután megnyugodva magam mellé engedem a kezem.
- Rendben. - hagyom, hogy vissza vezessen. Teljesen eltereli a figyelmem az ajtóról és az onnan kiszűrődő zajokról. Mintha teljesen eltűntek volna. Harry pont jókor érkezett.
- Megvédelek bármi is van.