ll. 16. Rész - Nem sokára

 

Another Love

   Reménykedni a semmiben; talán ez jellemzi a legjobban a kórházban töltött napjaimat. Most épp várakozok. Lassan közeledik az a falra felfüggesztett óra mutatója a nyolc órához. Azt hiszem a mára beígért látogatásomból sem lesz semmi. Mióta itt vagyok csak egyszer jöttek be hozzám, valamilyen okból még az okát sem adták meg annak, hogy miért. Nem kezdtek el mentegetőzni, csak simán besétáltak és úgy tettek mintha rettentően érdekelné az, mi van velem. Olive akár ha mi se történt volna gyengéden simogatta a karom addig a percig, míg a bátyja be nem jelentette, hogy elhagyják a kórházat. Habár Jake-nek semmi oka nem lenne idegeskedésre, mégis rettentő feszült volt abban a fél órában míg bent tartózkodtak nálam. Azóta talán két nap telt el. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy mért vagyok még itt, hisz egyértelmű, hogy semmi bajom.
     Mindebben a sok rosszban legalább egy jó dolog van; Harry. Aki mint most is minden este fél kilenc után ajtót nyit és bejön hozzám. Általában addig marad, amíg el nem alszom, legalább is ő ezt mondja másnap. Mély levegőt veszek mikor újra az órára pillantok, de a perc mutató alig haladt el az előbbi helyéről. Lassan telnek a percek, az órák pedig végképp. Minden este várom, hogy a barátom befusson és együtt töltsük az éjszakát. Ujjaimat összekulcsolom és lejjebb csúszom az ágyamon. Engem mindössze csak egy rövidke fehér lepedő véd, annak ellenére, hogy milyen hideg van. Behunyom a szemem és Harryre koncentrálok, habár tudom , hogy lehetetlen , hogy hamarabb érkezzen. A hideg átjárja mindenemet, mintha egy hűvös szellő süvítene át a termen. Megugrok mikor az ajtó halkan, de mégis erőset csattan. Szemeim kipattannak, majd mosolyom az egész arcomon szétterül.
- Harry! - örvendezek, de ő az ajkához emelve mutató ujját, jelzi, hogy legyek halkabb. Óvatos léptekkel oson az ágyamhoz, majd leül a legközelebbi székre.
- Szia kicsim. - könyököl az ágyam szélére. Megfogja a kezem és gyönyörű zöld szemeivel az enyémbe bámul. Végig simítja másik kezével a karom majd vigyorogva felkapja a fejét. - Milyen napod volt? - teszi fel a kérdést, amire már úgy vártam.
- Szörnyű! - kezdek el panaszkodni, miközben aggodalmasan a hajamba túrok - A nővér sosem akart jönni, bármennyiszer is jeleztem ezen a vackon. - mutatok a párnám felett lévő kis gombra, ami aligha van rendesen felrakva a helyére, hisz látszik, hogy a falról esett le. Harry megvizsgálja a gombot szemeivel majd mit sem törődve bólint egyet, hogy folytassam. - Megint valami gusztustalan ételt kaptam ebédre, amit nem ettem meg. - a mondat végét elmosolygom. Értetlenül pislog rám. Ajkamba harapok majd csíntalanul az ágy széléhez kúszom. Felhúzom a lepedőt, ami alattam van, így Harry kilátást nyer az ágyam alá. Szinte minden napi kajám oda rejtem el.
- Bia.... tudod, hogy ezt meg kéne enned. - jegyzi meg félénken, de én eltakarom a száját a kezemmel. Habár szólni nem tud, boci szemei annyira könyörgően hatnak rám.
- De nem tehetek róla. - nyüszögök - Egyszerűen borzalmas. - barátomnak mintha villanykörte villant volna fel feje felett. Arcán látszik, hogy rettenetesen gondolkozik, és ez még bájosabbá teszi őt számomra. Ujjait tördelni kezdi, majd a plafont bámulja. Ilyenkor sosem tudom eldönteni, hogy az emberek mért néznek a plafonra. Talán látnak valamit? Vagy csak ennyire gondolkoznak?
- Tudod mit? - mosolyog erőteljesen. Feláll a székéből majd felém nyújtja a kezét. - Elnézünk a büfébe.
     Félénken karolok barátom erős karjaiba miközben megannyi fura hangokat kiadó ajtó mellett sétálunk el. Egy egy nekem - avagy a folyosón sétálgató bolond lánynak - címzett kiáltást jól kiszűrtem a többi közül. Az ő ajtajuk nem olyan volt mint az enyém, feltételezem a szobájuk sem. Rácsos ablakkal adtak levegőt számukra, veszélyesek és ki tudja mi történne, ha kiszabadulnának.
- Ne foglalkozz velük. - suttogta barátom fülembe mikor ijedten meredtem egy rácsra amit pár ujj fogott közre. Az egyik valami nagy dologban mesterkedik szobájában, hatalmasat durran valami odabent, beleremeg mindenem és ezt Harry is megérzi.Szeme sarkából figyel engem, de én nem tudok rá koncentrálni, túlságosan félek. - Ide figyelj! - maga felé fordít, meg is lep határozottsága. Ennyi idő után még mindig olyan fura, ahogy a vállamat fogja, az arcomat simítja. - Mellettem nem kell félned, rendben? - halványan biccentek majd nyakába borulok.
     A pult mögött senki nem áll, felvont szemöldökkel veszem tudomásul , hogy a büfének nevezett helyiség egy árva morzsát sem fog adni, hacsak meg nem találom az eladót. Harry mögöttem áll, de ő nem szól ehhez semmit. Az egész kórházban senki nem jár erre, ami némiképp megnyugtat. Örülök, hogy csak a barátom és én vagyunk és nem kell rettegnünk attól, hogy esetleg valaki megjelenik és elküldi őt, hisz már jóval a látogatási idő után járunk.
     Ajkamba harapok mikor megpillantok egy kívánatos szendvicset a pult mögött. Alaposan körbenézek. Egyik folyosón sem közel sem távol nem jár senki. Úgy éreztem itt az ideje, hogy kezembe vegyem az ügyet. Az a 10 centis üveg ami eredetileg arra a célra szolgál, hogy még véletlenül se nyúljanak mögé, nekem nem jelent gátat. Felülkerekedem az éhségen és benyúlok a kinézett szendvicsért.
- Maga mit keres itt? - hirtelen egy ismeretlen hang bukkan fel mögöttem. Lábaim remegni kezdenek. Sosem loptam még, és most sem akartam, de így , hogy lebuktam még kínosabbá válik számomra a dolog. Óvatosan megfordulok. Egy kopasz negyvenes éveiben járó borostás férfi mered rám hatalmas szemekkel és kitárt karokkal. Fehér ruha rejti el türkiz kék nadrágját. - Nem szabadna itt lennie ezekben az órákban. Karóráját előhúzza fehér leple alól, majd megbizonyosodik arról, hogy tényleg későre jár. Kezemben a szendviccsel annyira védtelennek érzem magam, azt sem tudom mit szóljak.
- Csak nagyon éhes voltam. - alig tudom kinyögni a szavakat. Az orvos elmosolyodik.
- Semmi baj. - tekintetét a kis csomagolt szendvicsre vezeti. Meg sem említi, hogy csak úgy kikaptam a helyéről. - Visszatalál a kórterméhez, vagy visszakísérjem? - kérdi egészen elegánsan, habár csakis udvariasságból kérdi.
- Nem kell köszönöm, a ba... - még mielőtt elszóltam volna magam barátom késői látogatása miatt, akit nem is tudom, hogy hova tűnt, csak elmosolyodom - egyedül is visszatalálok.
     Figyelem ahogy az orvos felhúzza az arcára a zöld maszkját ami eddig a nyakában pihent. Halvány léptei kezdenek még jobban elhalkulni, majd miután elfordul a sarkon újra csend uralkodik fölül a büfén.
- Na azt választottad? - kisujjával a szendvicsemre bök.
- Hol voltál, te idióta? - neki vágom szavaimat, amik nem is igazán dühből inkább félelemből jönnek. Harry meglepetten és bűntudatosan pislog rám ,míg fel nem emeli a két barna pohárkát, amit a kávé adagolónál szoktak adni. - Soha többet ne hagyj el! - mordulok fel és átölelve őt mellkasába fúrom a fejem. Nem tud mit lépni, hisz kezében még mindig ott van az italunk, amit ő lelkiismeretesen hozott nekem.
- Menjünk vissza a szobádba. Aludnod is kell még. - jegyzi meg féloldalas mosollyal. Szemén látszik, hogy ő is fáradt. Kibontom a nehezen becsomagolt ételt és majszolgatni kezdem ,miközben Harry átölelve engem iszogatja a kávéját, másik kezében pedig az enyémet tartja.
     Tényleg egyre álmosabb vagyok, kezdenek homályosodni a dolgok körülöttem.Mikor a mi szintünkre érünk, úgy érzem mintha a világítás egészen halvány lenne. A lépcsővel szembeni falon valami P betűs szót látok kiírva, de kiolvasni nem tudom, túl fáradt vagyok hozzá. Újra végig megyünk azok között a szörnyű ajtók között majd végre a szobámba érve sebesen pattanok be a takaróm alá, míg Harry be nem csukja az ajtót. Elmosolyodom és jobban elhelyezkedem az ágyon.
- Mikor engednek ki szerinted? - kérdő tekintettel pislogok rá félig párnámba temetett arcommal.
- Nem sokára. - suttogta majd megsimította a karom - Nem sokára.